Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. december, XIII. évfolyam, 12. szám »




DOKUMENTUM

Terv és valóság
Az új hatalom 1949-ben az országban és
a Székelyföldön
Az 1949-es egyéves Állami Terv előzményei
A tervgazdálkodás a kelet-európai szocialista országokra általánosan jellemző. Amint Fejtő Ferenc megállapítja, a háború után „Az etatista szocializmus koncepcióját vallotta az államosítás összes híve... Az állam tulajdonába kell lennie mindennek, és az államnak kell szabályoznia egy terv szerint a termelést és az elosztást.”1 A tervgazdálkodás, Fejtő szerint, nem más, mint a tökélyre fejlesztett etatizmus.
Az államosítás megkövetelte a tervezési módszerek bevezetését. Először úgynevezett rövid távú tervek kidolgozására és megvalósítására került sor. A sorban Románia hátul kullogott: Csehszlovákiában és Bulgáriában 194749 között egy kétéves terv volt, Magyarországon és Lengyelországban 1946 és 1949 között hároméves terv zajlott. Romániában az első egyéves tervre csupán 1949-ben került sor. Ezek az első tervek a nagyobb, ötéves iparosítási tervek előkészítői voltak; ugyanakkor „a forradalom utáni Oroszország első részleges terveihez és a Franciaországban bevezetett Monnet-tervhez hasonlóan – arra korlátozódott, hogy beindítsák a termelést, elérjék a háború előtti termelési színvonalat és megteremtsék a későbbi gazdasági növekedés alapjait.”2
Romániában 1945-ben, a Groza-kormány idején az új-liberálisok kezében levő ipari és a pénzügyi tárcák hatalmának korlátozására, az RKP javaslatára létrehozták a Minisztériumközi Gazdasági Tanácsot. Ennek „feladatai közé tartozott a vállalati adminisztrátorok kinevezése, a hitel- és nyersanyagelosztás normáinak kidolgozása, egyes fontosabb élelmiszerek szétosztásának irányítása stb.” Ez később átalakult Gazdasági Főtanáccsá, és megkísérelte koordinálni a különböző gazdasági minisztériumok tevékenységét.3 Hatásossá, azaz a kommunista párt érdekeit szolgálóvá csak akkor vált a munkája, amikor az 1946 novemberi nemzetgyűlési választások után Gheorghiu Dej lett az ipari és kereskedelmi miniszter. 1947 első felében ez a minisztérium megkapta az ár- és bérügyek, valamint a külkereskedelem irányítását is.
Keretén belül megalakultak az úgynevezett ipari hivatalok, a különböző ipari ágazatok minisztériumnak alárendelt irányító szervei. Ezek az elosztási és értékesítési tevékenységeken kívül feladatul kapták rövidtávú termelési tervek készítését is.”4
A Pénzügyminisztérium élére 1947 novemberében került kommunista miniszter: Luka László. A Nemzeti Bankot, a kommunisták elképzelései szerint, már 1946-ban államosították, a minisztercsere felgyorsította a pénzügyek, bank- és hitelélet központosítását, és elvezetett az államosításhoz: 1948. június 11-én a magánbankokat és hitelintézeteket feloszlatták, a nagybankokat állami tulajdonba vonták, kialakult a bankügyek állami monopóliuma.
Az állami szektor fokozatosan egyeduralkodóvá vált: „Az 1948 júniusi államosítást követően az állami szektor a bruttó ipari termelés 51,4 százalékát adta. 1949-1950 között az államosítások folytatódtak, a magánszektor részesedése a bruttó ipari termelésből 7,6 százalékra süllyedt.”5
A mezőgazdaságban nem történt egyik pillanatról a másikra az államosításhoz hasonló tulajdonváltás. Itt a központi irányítás, a hatalom kiterjesztésének legfontosabb gazdasági eszköze a gabonán kívül a fontosabb agrártermékekre is kiterjedő kötelező beszolgáltatás intézménye volt. Ennek a megszervezése és a beszolgáltatás műveleteinek lebonyolítása az ezt támogató apparátus, elsősorban az ideiglenes bizottságok majd néptanácsok kialakítása és az erőszakszervezetek átszervezése előtt rendkívül nehéz, teljességében meg nem valósítható feladatot jelentett. Amikor azonban kialakultak ezek a szerkezetek, tehát 1949 közepétől minden erejüket a legfontosabb közvetlen cél, a falusi árutermelő gazdaságok, közismertebben a kulákgazdaságok korlátozására fordították. Az ő munkájukat is, az általános országépítő tevékenységbe integrálva, a Terv fogta egybe.

A Terv
Gheorghiu-Dej, aki akkor nemcsak a Román Munkáspárt Központi vezetőségének a főtitkára, hanem a Minisztertanács első helyettes elnöke, a Nagy Nemzetgyűlés előtt 1948. december 27-én elmondott beszédében ismerteti a Tervet.6 Első megállapításai a külföldi és belföldi politikai helyzetre vonatkoznak: „Míg a tőkés országokban kiélesednek a politikai ellentétek és romlik a gazdasági helyzet, a béke és a haladás erői, élükön a Szovjetunióval, napról napra erősödnek és fejlődnek. A háborúra uszító imperialisták belső ellentmondásoktól megrendített blokkjával a békeszerető népek demokratikus tábora áll szemtől szembe. Fejlődik és izmosodik a Szovjetunió és a népi demokratikus országok politikai és gazdasági együttműködése. Belpolitikai síkon a következő feltételek között kezdünk hozzá nemzetgaz daságunk tervszerűsítéséhez: egyrészt a politikai hatalom a dolgozók kezében van, másrészt pedig amilyen mértékben előrehaladunk a szocializmus építése felé vezető úton, úgy élesedik az osztályarc.” (9. o.)
A főtitkár pontokba foglalja, miért nem volt lehetséges hosszabb távú terv elkészítése. A meggondolások:
„a. Elsősorban annak szükségessége, hogy minél sürgősebben tervszerűsítsük az ország nemzetgazdaságát... nem adott elegendő időt hosszúlejáratú terv számára szükséges, szélesebb arányú előtanulmányokhoz.
b. Másodsorban, ezek az előtanulmányok kimondottan a tervszerűsítés céljaira előkészített, tudományos alapokon kidolgozott statisztikai és dokumentáris anyagot követeltek volna, márpedig ez az anyag csak most van előkészületben.
c. Harmadsorban, tapasztalataink – sem a technikai apparátus, sem pedig gazdasági kádereink tapasztalata – nem tették lehetővé hosszabb időszakra szóló terv kidolgozását.” (14. o.)
Maga a terv is magába foglalja azt a célkitűzést, hogy ez alatt az egy év alatt feszített iramban történjenek azok az előmunkálatok, amelyek a hoszszabb távú tervet alapozzák: „1949-ben számos beruházási munkálatot tanulmányozunk és készítünk elő. Ezek rendeltetése: új iparágakat létesíteni és növelni az ország iparának erejét; kutatásokat fogunk végezni új bányakincsek feltárására. Tanulmányozni fogjuk vidékenként az összetett gazdasági fejlődés lehetőségeit, tökéletesíteni fogjuk a statisztikai nyilvántartást és szabványokat fogunk kidolgozni a nemzetgazdaság számos fontos termékére.” (15–16. o.)
A terv középpontjában az iparosítás áll: a beruházások 47,2 százalékát az ipari beruházásokra akarják fordítani, ezen belül a nehéz-, petróleum- és bányaipari beruházásokra 36,8 százalékot. Gheorghiu-Dej költői magasságokba szárnyaló okfejtése szerint: „csak akkor értékesíthetjük földünk és altalajunk összes kincsét, csak akkor termelhetünk gépeket és felszerelést a többi iparágnak, csak akkor biztosítjuk a szállítás fejlődését, csak akkor fejlesztjük ki a mezőgazdaságot és bocsáthatjuk rendelkezésre a mezőgazdasági gépeket, szerszámokat, trágyát, csak akkor villamosíthatjuk az országot, csak akkor növeljük a munka termelékenységét, és csak akkor tudunk majd mind több és több terméket a dolgozók rendelkezésére bocsátani, felemelni lét- és kulturális színvonalukat, ha kifejlesztjük a nehézipart.” (14. o.) Tervezik az 1948-as ipari össztermelésnek negyven százalékkal való túlszárnyalását, mert ezzel felszámolódik a háború előtti időszakhoz viszonyított lemaradás. Végül is az 1950-es egyéves terv beterjesztése előtti év végi beszámolóban arról beszélnek, hogy a tervet 109 százalékban teljesítették.7
A mezőgazdaság szempontjából előkészítő jellegű ez a terv-év. Olyan intézkedéseket terveznek, „amelyek biztosítják ennek a szektornak a szocializmus fele való irányítását főleg azzal, hogy gépekkel és szerszámokkal látjuk el a mezőgazdaságot, megerősítjük az áll ami farmokat és a gép, és traktorállomásokat, valamint megszervezzük és kifejlesztjük a szövetkezetek különféle típusait.” (15. o.) Ezekre azért kerül majd sor, mert „Az egyetlen út, amelyen a szegény- és középparasztság megszabadulhat a nyomor és az elmaradottság állapotából, a parasztság áttérése a kollektív gazdálkodásra... Az állam kész arra, hogy tartalékföldjeivel, hitelekkel hozzájáruljon ezekhez a kollektív gazdaságokhoz, hogy különösen előnyös feltételek mellett gép- és traktorállomásokat bocsásson ezeknek az egységeknek a rendelkezésére...” (30. o.)
Az első egyéves terv mögött ott sorakoznak a többiek. „Még be se fejeztük... az első egyéves állami terv végrehajtását, és máris újabb ragyogó távlatok nyílnak meg előttünk...” – írja L. Papp Ferenc a Népújságban. A távlatok ahhoz képest napfényesek, hogy „A tőkés társadalom a tervszerűtlenség zűrzavarában fuldoklik, vakon rohan körbe-körbe a nyereség után, és ha közben fejével a falnak ütközik – csak még erősebben fut újra neki.” 1949. augusztus 23-án Gheorghiu-Dej ünnepi beszédet mond, ebben vázolja az 1951-ben elkezdődő első ötéves terv keretszámait, és ezek a számok lelkesítik fel ennyire az újságírót. „A terv utolsó évében olyan szintet érünk el, amely 1 millió 250 000 tonna acél, 1 millió tonna öntöttvas, 800 000 tonna hengerelt lemez, 700 000 tonna koksz, 8 millió tonna szén termelését teszi lehetővé. Ε nagyszerű számok mögött a gépek, szerszámok és iparcikkek olyan hatalmas tömege áll, amely lehetővé teszi villamosenergiatermelésünk több mint háromszorosára emelését, és mezőgazdaságunk magas színvonalon való gépesítését... Huszonötezer traktor rohamozza meg dübörögve mezőgazdaságunk elmaradottságát, az arató-cséplő gépek, a mezőgazdasági eszközök tömege szolgálja majd az embert, a jólétet. Megművelt földterületünk egymillió hektárral növekedik meg, s állatállományunk is lényegesen nagyobb lesz. Mindezek eredményeképpen országunkban a dolgozók életszínvonala 80 százalékkal, tehát majdnem a kétszeresére emelkedik az 1949 évihez viszonyítva.” Ez a gyönyörű jövendő nem álom, hanem hamarosan megvalósuló valóság – ezt nevezem én a Terv valóságának–, ugyanis „országunk szép és gazdag. Olyan, mint egy hatalmas, gyönyörű kert, ahol minden bőségben terem. Földjét aranyló búzatáblák, bő terméstől roskadozó gyümölcsösök, óriási kiterjedésű sűrű erdők borítják, a vizekben pedig nagymennyiségű kihasználatlan energia rejlik. Az altalaj kincsekkel tele: szén, vas, petróleum... minden, ami egy virágzó szocialista ország felépítéséhez szükséges.”8
Ennél költőibben már csak Hajdu Zoltán, a költő tudja kifejezni azt, hogy mi is a Terv:

A Terv – 1949
A terv nem fehér papiros,
rajta számok és pontok.
A terv: egy zászló, – vérpiros –
melyet Pártunk kibontott.
A terv egy évre szól csupán,
de évtizedet készít.
A terv szabja ki új ruhám,
mely évtizede késik.
A terv csak terv, ha álmodunk,
ha megcsináljuk: élet!
Elvtársaim, – a terv után
igazodik az élet!9
No és mi fog történni az első terv-évben a Székelyföldön?
Az első tervévben megkezdődik a Székelyföld iparosítása. Ezt Luka László jelentette ki 1949. január végén, amikor szülőfalujában, Lemhényben felavatja a róla elnevezett (és az ő hathatós támogatásával épült) iskolát és kultúrotthont.
Természetes, hogy „demokratikus kormányzatunk az RMP által képviselt következetes, új szellemű politikai és gazdasági vonalvezetés alapján a székely vidéket is, a Székelyföld iparosításának munkálatait is, szervesen beillesztette az egész országot átfogó tervbe, mint az ország általános iparosítási problémájának egyik jelentős tartozékát” – írja Gábosi Tamás a Népújságban, majd a következő nagyívű képet rajzolja fel: „Népi demokratikus rendszerünknek kellett jönnie, hogy a székely hegyek mérhetetlen kincseinek feltárására már az első tervév folyamán megtegyék a szükséges előkészítő és kiaknázási lépéseket és intézkedéseket, térben és időben kijelölve és kiszabva a tervév folyamán elvégzendő feladatokat. Így a terv többek között célul tűzte ki a legnagyobb székelyföldi nehézipari üzem, a szentkeresztbányai vasgyár kifejlesztését és tökéletesítését, amely köztudomásúlag közép-európai viszonylatban a legjobb minőségű öntöttvasat adja. Ugyancsak célul tűzte ki a terv a lövétei vaskőbánya fejlesztését. Ez a bánya táplálja nyersanyaggal Szentkeresztbányát. A terv további konkrét előírásai a köpeci barnaszén bánya, a balánbányai rézbánya, a parajdi sóbánya továbbfejlesztése és kibővítése, új tárnák és bányák nyitásával. Ε munkálatokon kívül bányakutatás indul vas és higany után Csíkban, földgázfúrások ugyancsak Csíkban és Udvarhely megyében, nem is beszélve a Székelyföld egy másik értékes kincséről, a fáról, a faipar fellendítéséről, valamint a textilipar stb. jelentős termelési előirányzatairól.”10
Csík megye az első tervévben jelentős összeget költhet útjavításra, hídépítésre. Csíksomlyón gyapjúfeldolgozó üzem építését, Csíkmenaságon lenfeldolgozó befejezését tervezik. Népfürdők épülnek Csíkszeredában, Csíksomlyón, Hargitafürdőn, Gyergyóalfaluban, Hodoson. Falvakon apaállat-istállókat építenek, kultúrotthonok építésének befejezését vagy elkezdését támogatják, és 35 új iskolát is átadnak; ami „csattanós válasz az iskolákért siránkozó egyházi reakció számára...”11 Egyébként a felszabadulás előtt a megyében 640, 1949-ben 1150 tanintézet működik. Újjászerveztek, berendeztek, könyvtárral láttak el 67 kultúrotthont, és falvakon a kultúrotthonokban 11 mozigép, 50 rádió, 15 patefon található. 1949-ben 6–7000 emberre jut egy körorvos, 32 391 védőoltást kaptak és 146 160 „tisztaságilag ellenőrzött személy” volt.12
A tervév Csíkban többek között azzal kezdődött, hogy a mezőgazdasági igazgatóság „repülőbizottságokat” alakított, amelyek „szünet nélkül járják a falvakat, ahol a helyszínen állapítják meg a szántóterületek nagyságát. Ugyanis a központi statisztikai hivatal s a népszámlálás mezőgazdasági adatait illetőleg bizonyos eltérések mutatkoznak...”13 Tervet pedig nem lehet helyi szintre lebontani, ha ez az alapadat, a szántóterület pontos mennyisége se ismert. Egyébként ebben a tervévben kezdik el azt a munkát, amelynek eredményeképpen felszámolják a gyenge eredményeket hozó gabonatermesztést, és helyébe jól menő ipari termények termesztését vezetik be.
„Csíknak nincs se állami gazdasága, se gép- és traktorállomása, és az első tervévben nem is tervezik ezek létesítését.”14 Munkába lendült azonban az erdőigazgatóság és az IPEIL, a fakitermelő és -feldolgozó vállalat, hiszen a megye erdős területeinek 45 százalékát újra kell ültetni, és ezt a munkát az első tervévben el kell kezdeni. A gyergyószentmiklósi ládagyár megújul, „a gépeket villanyerőre szerelik be, ezzel kikerülik a füstöt, míg a port elszívókészülékek távolítják el a munkatermekből. A hatalmas üzemépítés költségvetése 62 millió lejt tesz ki”.15
Udvarhely megyében „az 1949-es tervévben a mezőgazdasági igazgatóság terve szerint az állattenyésztés fejlesztése érdekében száz százalékkal növelik a takarmányfélék termesztésének területét... A zöldségtermesztés érdekében az egész megyében a helyi viszonyoknak megfelelő melegágyakat építtetnek, hogy az első tervévben Udvarhely megye lakossága bőségesen el legyen látva zöldségfélékkel. A szükséges zöldségmagvakról szintén gondoskodnak”. Nem valami nagyívű tervek ezek, de hát nem is lehetnek, mert „A tervévben előirányzott feladatokat azonban csak akkor lehet teljes egészében végrehajtani, ha Udvarhely megye földterületeinek tisztázása is rendeződik. A múltban sok hibás kimutatást készítettek, téves adatokat írtak be, a művelési ágak változását nem vezették be a kimutatásokba. Ezeknek a földeknek a tisztázása nagy feladatot ró az Udvarhely megyei mezőgazdasági igazgatóságra...”16
Úgy gondolom, bármennyire is igyekeztek Csík és Udvarhely megyék mezőgazdasági igazgatóságai, az alapvető statisztikai adatok valós volta kérdéses maradt. Ez azonban nem akadályozta a tervteljesítések jelentését.
A terv teljesítésének egy lépcsőfoka az anyagtakarékosság. A terv végrehajtásáért folytatott küzdelemmel együtt „mind hatalmasabb méreteket ölt a takarékossági mozgalom. A nagyjelentőségű mozgalom nem szervezetten indult, hanem az üzemek munkásságának kezdeményezésére üzemről üzemre terjedt, s ma már az ország valamennyi üzemében, hivatalában és állami üzletében eredményesen folyik, mivel az állami terv szabta feladatok sikeres teljesítése nemcsak a többlettermelésen és minőségi termelésen, hanem az ésszerű munkán és takarékosságon is múlik... A parajdi sóbánya gépésze, Székely Aladár megfigyelte, hogy a villanymotor nagyon sok üzemanyagot fogyaszt. Általánosan megvizsgálta a gépet, és szabadnapjaiban átalakításokat végzett rajta, aminek következtében a villanymotor 8 óránként 48 kilós üzemanyagfogyasztását 35 kilósra csökkentette... A marosvásárhelyi ügyészségi alkalmazottak és elsősorban az irodák dolgozói március 6 tiszteletére takarékossági versenyt indítottak. A verseny érdekében a gépírónők és a bírósági jegyzők jobban ügyelnek a gépírószalagra, papírra, takarékoskodnak a villanyárammal és a földgázzal, és ami a legfontosabb, takarékoskodnak a peres felek idejével, akiknek az ügyeit igyekeznek ma legrövidebb idő alatt elintézni... Soha annyi régi szerszámot és használaton kívül helyezett gépet nem javítottak meg és nem helyeztek üzembe, mint a terv első negyedében...”17

A Terv kísérőtársai
Gheorghiu-Dej felhívta a figyelmet az előadói beszédben arra, hogy „A terv teljesítése számos olyan intézkedésen alapul, amely majd egységes egészet alkot az állami tervvel: az új pénzügyi törvények, az 1949-es költségvetési törvény, bérpolitika, kollektív munkaszerződés, munkakódex és így tovább”. (40. o.)
Amit nem mondott ki: az állam totális ellenőrzésének megvalósítását célozzák ezek a kiegészítő intézkedések. Az irányítás és kontroll ugyanis az egzisztenciájukban az államhoz kötődő emberek körében válhat teljessé. Ezt célozza az államosítás nyomán az az új bérpolitika és ennek alkalmazása – azaz: a politikai elitnek alávetett társadalom gazdasági újratagolása fele tett döntő lépés – is.
1949. január elején az Országos Szakszervezeti Tanács Központi Bizottsága ismertette az új kollektív szerződés alapelveit. Az új és egységes fizetési rendszer a Román Kommunista Párt kezdeményezésére született, vagyis a kollektív szerződés csak formaság volt, a munkások helyett és a képviseletükben a „vezető erő” döntött, a kivitelező pedig a Luka László vezette pénzügyminisztérium volt.
A rendszer „gyökeresen különbözik úgy alapjában, mint részleteiben a múlt évitől”, hiszen azóta sor került az államosításra. Az elv, amelyet gyakorlatba ültet: a fizetés „a teljesített munka mennyisége és minősége szerint, a munkafeltételek szerint, a végzett munka jellege, esetleges, az egészségre káros hatása valamint a dolgozók szakképzettsége szerint...” kell történjen.18
A rendszer négy ipari csoportot és nyolc bérosztályt különböztet meg. A felállított hierarchia az államépítési ideológia tükrözője. Az első fizetési osztályba tartoznak, tehát a legnagyobb a jövedelmük a fémiparban, a szénés bányaiparban, a kőolajiparban és kőolajfeldolgozásban, valamint a vasúti, vízi és légi szállítás egyes, szakképzettséget követelő ágaiban dolgozóknak. A nyolc osztály a szakképesítést tükrözi, „az első osztályba kerülnek a szaktudást nem igénylő munkák, illetve a semmilyen szakképesítéssel nem rendelkező munkások, míg a nyolcadik osztályba a legkiválóbb elméleti és gyakorlati képességű szakemberek”.19 Minden osztályon belül „három fizetési lehetőség van megállapítva, abból a szempontból, hogy az ugyanazt a munkát végzők mégis tehetségük és munkájuk fontossága szerint kapják fizetésüket”. De ez még nem minden: a rendszer külön figyelemben részesíti az iparvállalatokat, ezek „fontosságuk és nagyságuk szerint hat csoportra oszlanak, különböző fizetésekkel, a dolgozók felelőssége szerint”.20
Bizony nem könnyű ebben a bonyolult rendszerben tájékozódni. A pénzügyminisztérium jóvoltából azonban „Pontos táblázatok fognak a besorolás céljából rendelkezésre állni, amelyekből azonnal meg lehet állapítani valamely működési kör elvégzésére szükséges elméleti és gyakorlati ismereteket. Ugyanezek a táblázatok részletesen tartalmazzák az alkalmazottak teendőit is.” Hogy mégse legyen könnyű dolga a táblázatokkal bajlódó bürokratáknak, „Egyes fontosabb, elsősorban különleges szakértelmet kívánó működési körökben a fizetési osztályon belüli háromféle fizetésen kívül többféle fizetés is megállapítható, a munka fontossága és a dolgozó felelőssége szerint.”21
A rendszer kiépítése helyi szinten egy „besoroló bizottság” kialakításával kezdődik. Ennek tagjai a vállalat igazgatója, főmérnöke, a bérszabályozási osztály főnöke, a műhelyfőnök és a szakszervezeti bizottság egy tagja. Ezek megfeszített munkát kell végezzenek az elkövetkező hónapokban, hiszen gondosan mérlegelniük kell „minden egyes munkás képességét, képesítését és egyéb körülményeit”. Ezzel azonban nincs lezárva a bérmegállapítás kérdése, hiszen ezzel csak a munkaerő minőségéről döntöttek. A mennyiségi termelés is fontos a fizetés megállapításánál. „A munkás keresete egyenes folyománya a teljesített mennyiségnek, a munka termelékenységének és annak, hogyan tudja munkáját, idejét és szerszámát olyan ésszerűen beosztani, hogy minél többet keressen. Mindezt azonban csak úgy lehet szociálista szellemű rendszernek nevezni, ha a normát valóban tudományos alapon, a minőség és mennyiség pontos lemérésével állapítják meg.”22
A rendszerben megszűnnek a szociális jellegű fizetési pótlékok. Ezeket „nem készpénzben, hanem úgynevezett szociális fizetés formájában kapják, mint: lakás, étkezde, bölcsőde, klubhelyiség, üdülőházak, kultúrotthonok, orvosi kezelés, betegség esetén nyújtandó segély stb.”23 Vagyis: az állam, teljessé téve a gondoskodását, ezt is felvállalja. Hogyan teljesíti, az már más kérdés. Megszűnnek a pótilletmények, túlórázások. Az ideologikus magyarázat szerint „Az elmúlt rendszerben... a pótilletményeket egyesek legtöbbször minden tárgyilagos ok nélkül, a hivatalvezetők szeszélye szerint kapták, tekintet nélkül az általuk végzett munkára s minden általános rendelkezés nélkül”. Ezt a helyzetet kellett megszüntetni, racionalizálni. De kivételek itt is vannak. A tisztviselőknek, vagyis az államgépezet bürokratáinak a fizetését egy februári rendeletben szabályozzák. Őket is 15 fizetési csoportba és három fizetési osztályba sorolták, de ha rendkívüli munkát végeznek, akkor rendkívüli javadalmazásban részesülhetnek. Ebből a célból „a minisztériumok részére külön összegeket folyósítanak, és ebből jutalmazzák meg a munkákban kivált tisztviselőket: Ezeket az összegeket a Minisztertanács évente utalja ki az államgépezet ésszerűsítő és egyszerűsítő bizottság javaslatára.”24
Igaz, hogy a párt irányításával, igaz, hogy a szakszervezetek beleegyezésével, de ez utóbb említett, a pénzügyminisztériumban működő bizottság, amelynek elnöke maga a pénzügyminiszter, Luka László volt, végezte azt a tervező-egyeztető munkát, amely a bérezési, munkaerő gazdálkodási rendszer kialakítását eredményezte.25 1949. február elsején ez a bizottság befejezte a tevékenységét, és már csak az volt hátra, hogy megtörténjen a végrehajtás, azaz az új fizetési rendszer bevezetése, valamint „az államgépezet egyszerűsítése”.
1949 februárjában megkezdődött a tisztviselői kar gyors átszervezése - a minisztériumtól a járásokig. Csak a központi hivataloktól „hatvanhatezer... tisztviselőt irányítottak át fizikai munkára...”26 Ezt Luka László így fogalmazta meg: „Az államgépezetből kikerülő dolgozók nem jutnak az utcára. Újracsoportosítják őket, a munkaerő helyesebb felhasználása, a termelési erők megerősítése érdekében...”, meg számíthatnak az új hatalom nagylelkűségére is: „A rendelkezési állományba helyezett tisztviselők az új munkahelyre való beosztásukig a dolgozók államától megkapják eddigi fizetésüket. Többi jogaikat is megőrzik, mint orvosi segély, társadalombiztosítási jogok, és az étkezdéket továbbra is használhatják...”27 Persze, a nagylelkűségért cserébe nagy árat kér, ugyanis „A rendelkezési állományba helyezett tisztviselőknek forradalmi lelkesedéssel, megfeszített erővel kell bemenniük a vállalatokba, hogy átminősítsék magukat, s szakmunkásokká, majd műszakiakká és mérnökökké váljanak. Minden lehetőség megvan erre. Menjenek ki az építőtelepekre, ahol a jövőbe vetett hittel teli új ország, új élet születik. Itt a szocializmus építésének értékes emberei válhatnak belőlük.”
A rendelkezési állományba helyezést a fenti értelemben kell értelmezni, írja Luka, szó sincs arról, hogy ez tisztogatást vagy elbocsátást jelentene. „A rendelkezési állományba helyezett dolgozók demokratikus államunk rendelkezésre álló tartalékai, akikre kormányunknak, pártszervezeteinknek és szakszervezeteinknek gondjuk kell legyen.” A gondoskodás egy formája, hogy „A rendszerünkkel szemben ellenséges kapitalista elemeket ki kell kergetni a szövetkezetekből és azok szakmai és igazgatási vezetéséből, a ke-reskedelmi központokból – valamint azokból az állami intézményekből, ahova befurakodtak –, és becsületes, a rendelkezési állományba helyezett tisztviselők sorából származó elemekkel helyettesíteni őket. Két-három hónap alatt munkába kell helyezni az összes rendelkezési állományba helyezett tisztviselőt.”28
Ha jól magyarázom a politikai szándékot, kettős célt szándékoznak elérni: meg akarnak szabadulni az „osztályellenségtől”, és az állami vagy más szervezetekben, intézményekben ezutánra tervezett tisztogatásokkal akarnak helyet csinálni a munkanélküli, tehát már „megpuhított” és átnevelhető tisztviselőknek. Ésszerűsítés és hűség kerül egy kalapba: „A köztisztviselők új besorolásánál különös tekintettel kell lenni arra, hogy a közhivatali alkalmazottak létszámának ésszerűsítésénél a dolgozó nép iránti hűség súlyosan essen latba.”29
A szerkezet fentről vezényelt átszervezése egy hatalomhű hivatalnokréteget volt hivatott kialakítani. Mindezt a centralizáció jegyében. Benne van ez a minisztertanács január 28-i ülésének erre vonatkozó határozatában, sőt, „A minisztertanácsi határozat egyik leglényegesebb pontja”, amely kimondja, hogy „Minden állalmi intézménynek vagy vállalatnak, vagy bármilyen szövetkezetnek újra kell sorolni egész személyzetét az államgépezetet egyszerűsítő és ésszerűsítő bizottság által jóváhagyott tervek szerint.”30

Munkaerő-gazdálkodás
A Tervhez, azaz az új hatalom által meghatározott állami teendők végre-hajtásához nyilvántartott, ellenőrzött, mozgásában szabályozott munkaerővel kell rendelkezni.
Ezt célozza a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége által kibocsátott, a munkaerők elosztását szabályozó rendelet.31 Ez az első szakaszban arra hivatkozik, hogy a rendelkezési állományba került elhelyezése, minősítése szempontjából kell létrehozni az alig két hete megalakított Munka- és Népjólétügyi Minisztériumnak a munkaerők nyilvántartásával és elosztásával foglalkozó szerveit. Ezek segítségével a minisztérium „Összeállítja és nyilvántartja az egyes intézmények, állami intézetek, bármilyen fajta szövetkezetek, kereskedelmi, gazdasági, társadalmi, köz- vagy magánjellegű szervezetekben megüresedett állásokat. Összeállítja és nyilvántartja a munka mezején elhelyezkedő személyek névsorát, megteszi a szükséges intézkedéseket elhelyezésükre és elosztásukra. Az egyes szakminisztériumok javaslatai alapján összeállítja a nem szakmunkás egyének átrétegződési tervét a különböző gazdasági szektorok által keresett szakmunka-ágakban. Megtesz minden olyan intézkedést, amely a jelenlegi rendeletben maghatározott feladatok megvalósítására szükséges.” Létrehozzák a minisztérium keretében az úgynevezett Tanácsadó Bizottságot, ez a különböző minisztériumok küldöttjeiből állt, vezetője a munkaügyi miniszter vagy annak kiküldöttje, és álláskérdésekben ez a legfőbb döntéshozó. A végrehajtó szerv azonban a minisztériumon belül a munkaügyi ügyosztályon megalakuló munkaerőelhelyezési hivatal. Ennek megyei alintézményei a megyei néptanácsok munka- és népjóléti ügyosztályain belül megalakuló munkaerő-elhelyezési irodák.
A rendelet 4. szakasza értelmében „Az állami intézmények, vállalatok, bármilyen fajta szövetkezetek, köz- vagy magánjellegű kereskedelmi, gazdasági, társadalmi szervezetek kötelesek közölni az elosztó hivatalokkal az üresedésben levő munkahelyeket”. Ezeknek a helyeknek a betöltése „tilos a hivatal közbejötte nélkül.” Igaz, hogy ez alól kivételt képeznek azok a vezetők, akiket a 11., 12., 13., 14., 15. fizetési csoportba alkalmaznak, de ezeket az eseteket is három napon belül be kell jelenteni a hivataloknak. Kivételt képeznek még, természetesen, a mezőgazdasági alkalmazottak, akik nem szakmunkások (gépészek, traktoristák, adminisztratív személyzet), és akiknek a mozgását se követni, se szabályozni nem lehet.
A Székelyföldön, a gazdaság 1949-es állapotát tekintve, ezek voltak többségben. A tervszerűsített munkaerőgazdálkodás ezen a vidéken a jövőben valósul majd meg – vagyis, lefordítva: 1949-ben ezzel a módszerrel nem lehet állami ellenőrzés alá vonni a székelyföldi társadalom nagyobb, falusi, gazdálkodó részét. Ehhez, azaz a falu teljes állami ellenőrzés alá vonásához más eszközök szükségesek. Például az adózás módosítása, valamint a beszolgáltatás újjászervezése.
Az új fizetési rendszer bevezetése nem ment, nem mehetett zökkenőmentesen. Felállították a vállalati bizottságokat, azok elvégezték munkájukat, és ennek nyomán megindult a felettes szervekhez a panaszok áradata. A Marosvásárhelyi Fáklya műmalomban „tíz szakmunkásból kilencnek kevesebb lett a fizetése, mint a régi bérrendszer alapján kaptak. A segédmunkásoknál még zavarosabb volt a helyzet. A zsákolók több fizetést kaptak, mint azelőtt, és mégis érezték, hogy valami nincs rendben. A felülvizsgálat alkalmával erre is fény derült. Rájöttek arra, hogy – bár a besorolás helyes volt – az üzem vezetősége elmulasztotta a normák megállapítását. Ezáltal elesett attól, hogy jövedelmüket a termelés emelésén keresztül növelhessék, és kárba veszett az új bérrendszer ösztönző ereje...” A hibás nem az új rendszer; hanem a „vezetőség kiindulópontja”, mert a besorolásokat „az 1948-as költéselőirányzat alapján végezte, és nem vette tekintetbe azt, hogy az 1949es tervévben a termelés jelentősen növekszik, aminek a dolgozók jövedelmét is jelentősen kell befolyásolnia.” Egyéni példák mutatják, hogy végül is igen sokan jól jártak: „Urszuj Dénes vasesztergályos az új bérrendszer szerint a második csoport 5. osztálya alapján 273 lejjel többet kapott, mint azelőtt. Mégsem volt helyes a besorolás. Urszuj Dénes az üzem egyik legszakképzettebb munkása. Képesítése, munkateljesítménye és beosztása következtében a 6. osztály illeti meg... Pánczél Péter molnárnak 623 lejjel csökkent a fizetése. Helyzetének felülvizsgálata után a keresete a régihez viszonyítva 50 százalékkal emelkedett... Bucur Alexandru segédmunkás havi 2959 lejt keresett. Miután elsajátította a prések kezelését, most 4019 lejt kap havonta... Nagy István is segédmunkás volt ugyanannyi fizetéssel. Szakmai tanfolyamon tovább képezte magát, és ezáltal a fizetése 4403 lejre emelkedett.”32 A Fáklya vezetősége, az üzemi pártszervezet irányításával, tanult a kezdeti hibákból, széles körben „feldolgozta a kérdést”, és ezért nem történt meg ennél a vállalatnál az, ami másoknál tapasztalható volt, vagyis hogy «egyesek indokolatlanul késleltették a bizottság munkáját”33, azaz, úgy gondolom, sorozatban és vehemensebben elégedetlenkedhettek az újraszámított fizetéseik miatt.
A Marosvásárhelyen felállított megyei munkaerő-elosztó hivatal első vezetője Szőcs Béla. A Népújságban közölt cikkéből kiderül, hogy a szakszervezetek már megkezdték a munkahelyek és munkások nyilvántartását, az ő munkájukat vették át a hivatalok. Egy év alatt is sokat változott a munkaerő helyzete: „Gondot okoz ugyan még a szakképzetlen munkások elhelyezése, de még nagyobb gondot okoz már, különösen az építőiparban, a szakmunkások és technikusok beszervezése. Toborzás útján nem tudjuk megoldani ezt a kérdést, mert nemcsak Maros megye területén van szükség szakmunkásokra, hanem szakmunkások kellenek a Duna-csatorna építéséhez, Brassóba, Vajdahunyadra, Resicára, Bukarestbe.” Az utánpótlás egyik formája: fiatalokat, nőket vonnak be a termelésbe. A másik: ésszerűen átszervezik a munkaerőket: „Ha alaposan átvizsgáljuk üzemeink alkalmazottainak összetételét, rájövünk, hogy sok olyan munkásunk van, akiket üzemünkben is keresünk, vagy hiányoznak más üzemekből. Ácsok, kőművesek, vasmunkások, asztalosok, akik szükségből segédmunkásnak mentek el, most elhelyezkedhetnek saját szakmájukban is, ahol szükség van rájuk. Továbbá megvizsgálandó, hogyan lehetséges új munkamódszerekkel, a munka jobb megszervezésével, gépesítéssel szakmunkásokat, segédmunkásokat helyettesíteni, és olyan helyen alkalmazni, ahol nagyobb szükség van reájuk.” A kádereket nemcsak szakmai, hanem politikai nevelésben is kell részesíteni és akik megfelelnek, teszem én hozzá, ki lehet majd emelni a termelésből, és az államigazgatásban lehet feladatokat adni neki. Ezek azok, akiket Szőcs Béla, Sztálin nyomán, a munkásosztály intelligenciájának nevez: Sztálin mondja az Új helyzet, új feladatok a gazdasági építőmunkában című művében: „... a munkásosztálynak is meg kell teremtenie a maga számára a saját üzemi és technikai intelligenciáját.” A munkásosztály intelligenciája pedig nemcsak a főiskolát végzettekből, hanem ugyanakkor a szakképesített munkásokból is ki kell alakuljon.”34
A bérrendezés után sorozatban érkeznek a minisztériumokból az állami vállalatok megszervezésére vonatkozó rendeletek, szabályozások. Májusban szabályozzák az állami vállalatok megszervezését és működését. Ennek legfontosabb tétele, hogy az ipart közérdekű és helyi érdekű vállalatokra osztják fel, az előbbieket közvetlenül a minisztériumok, az utóbbiakat az államhatalom helyi szerveinek, a néptanácsoknak a hatáskörébe utalják. Ugyanakkor szabályozzák az állami vállalatok bejegyzésének, fiókok létrehozásának, a főbb javak kezelésének, megőrzésének módozatait, valamint, nem utolsósorban, a vállalatok vezetőinek kinevezését, a vezetők hatáskörét.35 Azt mondhatom, hogy ekkor egységesítik az állami szféra intézményeinek működését. Természetesen, ezután is újra és újra tökéletesítik ezt az egységet. Például „új rendszerű fizetési jegyzéket kell vezetni. Az állami intézmények, vállalatok, ideiglenes bizottságok, szövetkezetek, gazdasági és társadalmi szervezetek és magánvállalatok kötelesek f. év április 1-től kezdve a pénzügyminisztérium által készített újfajta fizetési jegyzéket vezetni, amely a megyei ideiglenes bizottság pénzügyi osztályán »utasítások« füzettel együtt szerezhető be. Az új fizetési jegyzékek vezetésének elmulasztása szigorú büntetés alá esik.”36 Augusztusi hír, hogy „a pénzügyminisztérium az állami vállalatok és gazdasági intézmények bejegyzésére adott határidőt 1949. szeptember 15-ig meghosszabbította.” Ezek az intézmények „csak a bejegyzés után nyerhetik el a jogi személyiséget és köthetnek szerződést, vagy nyithatnak bankszámlát. Az Állami Banknak és a Beruházási Hitelbanknak kiadott utasítások értelmében az állami vállalatok és gazdasági intézmények ez év szeptember 15. után csak a bejegyzési igazolvány felmutatása alapján vehetnek át pénzt a bankokban..”37
Szeptemberben megszületik az Állami Ellenőrző Bizottság, amelyik „a szocializmus alapjait építő ország magnövekedett államgépezetének működését és a gazdasági ügykezelés fontos kérdéseit tartja szemmel, kíséri figyelemmel... Hatáskörébe tartoznak a minisztériumtól kezdve az összes állami intézmények, vállalatok, gazdasági szervezetek, munkatelepek, stb..”38 Októberben összeírják az építőipari szakembereket – elég későn ahhoz képest, hogy az első egyéves terv negyedik negyedévében járunk. Az ok, hogy ilyen későn történik ez, egy központi szerkezeti egység hiánya: „az állami építészeti tervintézetnek már a múlt évben meg kellett volna alakulnia, hogy az idei tervévre előirányzott építkezések tervei az idény megalakulásáig, tehát idejében elkészüljenek. Ε fontos állami intézmény csak ez év márciusában kezdett működni, emiatt a különböző ipari szektorokban az építkezések nagy részét tervek hiányában nem kezdhették meg”39 Kérdés, hogy ha ez így van, akkor hogyan sikerült mégis az egyéves tervben előírt ipari beruházásokat több mint száz százalékban megvalósítani.

Adózás
Az Állami Terv életbe lépésével együtt változtak a pénz- és adóügyi keretek is. Egységesítették az adózást, „a régi 35 féle adó helyett 6-ot állapítattak meg”40, és az adózási fegyelem megerősítése érdekében rendezték az 1949. január 1. előtt kirótt, nehezen behajtható pénzügyi bírságok, adóhátralékok, kötelezettségek ügyét. A Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsának június 15-én kelt rendeletével „A Párt és a kormány... a parasztokra kirótt... bírságokat elengedi, a szegényparasztág régi adó, illeték- és kereskedelmi adótartozásait törli, és felére csökkenti a középparasztság régi adó- és illetéktartozását. A szövetkezetek hasonlóképpen az 1949. január elejéig fennálló összes adó-, illeték-, kereskedelmi kamat és bírságtartozásaik teljes törlésében részesülnek. Az alkalmazottaknak törlik régi házadó és késedelmikamat tartozásaikat (amennyiben csak egy házuk van, és azt lakás céljaira használják)...” Indokolják azzal is ezt a lépést, hogy a helyi adóügyekkel ezután a néptanácsok foglalkoznak majd, és ez egy bizalomerősítő lépés, meg ha ez megtörtént, akkor a néptanácsok pénzügyi osztályai „minden teher nélkül, a múlt minden öröksége nélkül kezdik meg működésüket.”41 Az elengedett adótartozás teljes összege meghaladja a 7 milliárd lejt.42
Oka ennek a lépésnek az is, hogy a frissen beiktatott községi ideiglenes bizottságok birkóznak majd a július 13-án kelt, a mezőgazdasági adózásról szóló törvény, valamint a július 21-én megjelent, a búza, árpa, rozs és zab beszolgáltatására vonatkozó rendelet végrehajtásával, és félő, hogy már ez is meghaladja zsenge erejüket.
A mezőgazdasági adótörvény osztályjellegű: „országunk történetében első eset, hogy az évi 12 000 lejnél többet nem kereső szegényparasztok teljességgel mentesülnek az adófizetés alól... A kulákok a dolgozók kizsákmányolásából szerzett jövedelmük nagyobb részét az államnak kell befizessék... A kollektív mezőgazdaságok a megalakulásuktól számított 2 éven át teljes adómentességet élveznek... A kollektív gazdaságokban dolgozó mezőgazdasági munkások pedig sem a kollektív gazdaságban szerzett jövedelmük, sem pedig egyéni gazdaságaik jövedelme után sem fizetnek semminemű adót. Az új mezőgazdasági adótörvénynek ez a legkiemelkedőbb újítása... Az adót nemcsak a gazdaságok földterülete, hanem a gazdaságnak földművelésből, állattenyésztésből és más egyébből szerzett egész évi átlagos jövedelme alapján állapítják meg..”43 A központi vezérléssel működő, ekkor kiépülő pénzügyi apparátusnak talán ez az első nagy erőpróbája. „Az ideiglenes bizottságok pénzügyi osztályainak megküldött júliusi munkatervben már szerepel a mezőgazdasági adótörvény alkalmazása... a pénzügyminisztérium az ország összes pénzügyi osztályaival körrendeletben közölte az adótörvény végrehajtására vonatkozó utasításokat. A körrendelet értelmében az adókivető bizottságok tagjai a következők: az adóhivatal, a községi ideiglenes bizottság, továbbá a járási ideiglenes bizottság mezőgazdasági ügyosztályának egy-egy küldöttje, vagy a községi megbízott. A bizottság elnöke az adóhivatal képviselője.” Az első lépés: a községek középarányos jövedelmének megállapítása, mert ennek függvényében lehet kiszámítani az egyes gazdaságok adóját. „A megyei ideiglenes bizottságok járásonként, a járási ideiglenes bizottságok pedig községenként állapítják meg a középarányos jövedelmeket... Június 25-én megkezdik tevékenységüket, és szünet nélkül dolgoznak az adókivetés elvégzéséig”, amelynek végső határideje augusztus 31... Az adókivetés megkezdése előtt a bizottságok tagjait alaposan kioktatják a törvény intézkedéseiről, valamint annak végrehajtási módozatairól és arról a szellemről, amelynek jegyében az adókivető bizottságoknak munkájukat el kell végezniük... az adókivető bizottságoknak munkájuk során széles körű felvilágosító munkát kell végezniük. Az adófizető parasztoknak mindenekelőtt meg kell magyarázni, hogy az idén a mezőgazdasági adó kivetését nem véletlenül kezdik július 1-én... ebben az időpontban már ismerik a terméseredményeket... ismerik az őszi és tavaszi vetések pontos helyzetét, az aszály, árvizek, fagy, jégeső és más okok miatt elszenvedett károkat... az adókivető bizottságok feladata felvilágosítani a dolgozó parasztságot a kollektív gazdaság előnyeiről...” Magát az adókivetést két részletben végzik el: „az adófizető paraszttal való közvetlen kapcsolatban megállapítják a paraszt mezőgazdasági és más természetű jövedelmeit, valamint az adótörvénybe való besorolását. Az adókivetés második fázisát pedig az irodákban végzik el, amikor az adatok birtokában pontosan kiszámítják minden földműves mezőgazdasági adóját.”44 Ezt a számítást a földműves is könnyen elvégezheti, de teljes pontossággal azért nem tudhatja, mennyit is kell fizetnie, mert „az új mezőgazdasági törvény tudvalevőleg lehetőséget biztosít a megyei és járási néptanácsoknak arra, hogy a helyi viszonyok tökéletes ismeretében 20–20 százalékkal emelje vagy csökkentse a törvényben megállapított hektáronkénti illetve állatonkénti középarányos jövedelmet.”45 Azonban a földműves kulák számításaiban nagyot is tévedhet: „a kulákgazdaságok tulajdonosaink adóját a néptanácsok 20-50 százalékkal növelhetik, s ezáltal ismételten nagymértékben korlátozzák a falusi dolgozók vérszípóinak gazdasági létalapját.”46

Beszolgáltatás
A beszolgáltatás olyan elvonó- és ellenőrző szerkezet, amellyel az állam igyekszik maximalizálni a mezőgazdasági javak feletti uralmát. Az alapvető élelmiszercikkek termelésének és elosztásának ellenőrzése legalább olyan fontos a szocialista állam léte szempontjából, mint az iparé. A hivatalos ideológia ezt nem ismeri be, az iparosítás céljai a szocializmus évtizedeiben mindvégig előtérben vannak, az új hatalom mezőgazdaság- és faluellenessége ebben az időszakban mindvégig megfigyelhető, és ez időről időre fellépő élelmiszerhiányhoz vezet.47
A beszolgáltatás ismerős azoknak, akik 1940–44 között Észak-Erdélyben éltek, hiszen Magyarországon létrejött és működött az állami beszolgáltatás intézménye.48 Bizonyos értelemben a Székelyföldön 1949-ben zajló beszolgáltatási kampány a háború alatti hadigazdálkodás „továbbfejlesztett” változata.
Romániában közvetlenül az államosítás után hozzák létre a beszolgáltatást irányító csúcsszervet, az állami begyűjtőbizottságot.49 A centralizált szerkezetnek az a feladata, hogy szervezze és vezesse a begyűjtést, raktározást és szállítást. Saját ellenőrző szervet állít fel, és helyi szervei a megyei, járási, községi bizottságok, amelyeknek vezetőit mindig a hierarchikusan fennebb álló szerv nevezi ki.
Az állami begyűjtőbizottság és a belügyminisztérium 1948. július 5-én kelt rendeletben50 közösen szabályozzák a begyűjtendő gabona mennyiségét és árát. A rendelet megadott mennyiségek beadására kötelezi a termelőt, aszerint, hogy mennyi a szántóbirtoka, és mekkora az illető gabonából az átlagtermés. Például ha egy gazdának (akit akkor még csak a párttagok és az apparátus emberei meg a sajtó nevez kuláknak), vagyis olyannak, akinek 10 és 20 hektár közötti birtoka van, ha 1000–1200 kilogrammos hektáronkénti átlagtermése van (ami a Székelyföld nagyobb részén ebben az időszakban jó termésnek mondható), akkor 460 kilogrammot kell beszolgáltatnia, tehát megmarad neki több mint 500 kilogramm. Ha az átlagtermés 600 kilogramm alatt van, akkor a beszolgáltatandó mennyiség 80 kilogramm, tehát ebben az esetben is körülbelül ugyanakkora mennyiség marad nála – ahogy a rendelet fogalmaz: „vetőmagnak, fogyasztásra és eladásra.” Az egy hektárnál kevesebbel rendelkező, vagy 3 hektárnál kevesebbel rendelkező, de 600 kilogrammos átlagtermést el nem érő birtokos mentesül a beszolgáltatási kötelezettség alól.
A kialakított szerkezet lényege, hogy minden termelő a falusi begyűjtő bizottságtól a cséplés megkezdése előtt átvesz egy jegyzőkönyvet, amelyből kiderül, hogy milyen gabonafajtából mennyi a beszolgáltatási kötelezettsége. Egyetlen gazda sem kezdheti el a cséplést, amíg a községi bizottság képviselőjének, aki a cséplést felügyeli, fel nem mutatta ezt a jegyzőkönyvet. Megtörténik a cséplés, és közvetlenül ezután a beszolgáltatandó mennyiség átadása. Ezután a gazda még köteles a cséplés után a községi bizottság által megjelölt árvevő helyre szállítani a beadott gabonát. A községi bizottság feladata, hogy megszervezze és felügyelje a szekérkonvojokat: kijelölje azoknak a szekereit, akik azoknak a gabonáját is szállítják, akiknek nincs szállítóeszközük, ellenőrizze, hogy szállítás során valóban az átvevőhöz kerül a teljes gabonamennyiség. Amikor az átvételi szelvény mellé az is odakerül a jegyzőkönyvre, hogy át van adva a beszolgáltatandó mennyiség, akkor lehet azt mondani, hogy a gazda valóban teljesítette beszolgáltatási kötelességét, és nyugodt szívvel mehet haza. Nyugodt szívvel, mert a begyűjtő központok vele szembe azt a kötelességüket is teljesítették, amit a törvény előír, vagyis azonnal kifizették a beadott gabonamennyiség hivatalosan megállapított, a piacinál sokkal kisebb árát. Az ellenőrzés megköveteli, hogy egységes legyen a cséplés (egy időben, egy módszerrel történjen), ezért megtiltják, hogy a cséplőgépen kívül kézi eszközökkel is csépeljenek. Különleges esetekben, azokon a vidékeken, ahol máshogy szoktak csépelni, és ahol nem lehet gépek hiányában a cséplést megszervezni, ott a megyei bizottság engedélyezheti, hogy más módszerekkel végezzék el a cséplést. A cséplőgépeket szintén a megyei bizottság tartja nyilván, jelöli ki az útvonalat, hogy merre járhat, merre dolgozhat, és minden cséplőgép munkáját cséplési regiszterben rögzítik, követik.
A következő évben előbb egy 1949. július 20-án kelt minisztertanácsi rendelet, majd az állami begyűjtő bizottság július 21-én kelt határozata szabályozza a begyűjtést. Olyan indoklással kezdődik, amelyet az előző évi nem tartalmaz: a beszolgáltatásra azért kerül sor, „hogy biztosítsák a városi munkások, valamint a saját ellátási forrásokkal nem rendelkező vidékek élelmiszerszükségletét, valamint az Állam más szükségleteit...” Nem előre megállapított mennyiségeket és kulcsokat közöl, hanem miután rögzíti, hogy kik azok, akik egyáltalán nem fizetnek adót, kijelenti: „A többi mezőgazdasági termelőnek a beszolgáltatandó mennyiség a fölösleges gabonamennyiségük egy része lesz..” Azt kell tehát esetről esetre megállapítani a helyi bizottságoknak, hogy mennyi a fölösleges és mennyi a rész.
Ezt pedig papíron könnyű megtenni, ugyanis ebben az évben már a rendeletbe is belefoglalják, hogy a minisztertanács az állami gabonabegyűjtő bizottság javaslatára a begyűjtés mennyiségi tervét is jóváhagyja. Ezt lebontják megyékre, ahol tovább bomlik, amíg minden egyes termelő meg nem kapja a jegyzőkönyvbe rögzített beszolgáltatási kvótát. Persze, sok mindent figyelembe vesznek, legalábbis vehetnek, amikor a megyei általános beszolgáltatási tervet kialakítják: a megye átlagtermését, a megye szántóterületét, a gabonával beültetett területet, a falusi gazdaságok szerkezetét. De az tagadhatatlan, hogy ez itt a Terv által kialakított újdonság: a begyűjtést nem a termés és a helyi körülmények, hanem a Terv által diktált mutatók szerint kell teljesíteni.
Panasz nem lehet a költőre, igazat szól: a terv (értsd: a pártvezetőség, az új hatalom akarata) után igazodik az élet.
És olyan belső rendelkezések, utasítások sora végzi ezt az igazítást, amelyeket igen elmélyült kutatásokkal, utánajárással lehetne csak kideríteni. Ehhez külön a beszolgáltatásnak mint a hatalom kiterjesztésének résztörténetét kellene megírni.
Például 1949-ben a begyűjtési bizottságoknak jogukban áll „rekvirálni a leraktározáshoz, szállításhoz és a begyűjtési terv teljesítéséhez szükséges összes eszközöket.” Persze, ezt csak akkor, ha nem sikerül beszerezni vagy bérelni „magtárakat vagy silókat, szállítási eszközöket, zsákokat, mérlegeket, és minden olyan más eszközt... amelyek a csépléshez, a leraktározáshoz s a gabona szállításához szükségesek.”
Rekvirálni márpedig háborús helyzetben szoktak.
1949 az első év, amikor kötelezik a falusiakat, hogy közös szérűket állítsanak fel, azaz büntetik, sőt vadásszák azokat, akik a mezőről egyenesen a saját udvarukba hordják a saját termést. Ugyanis „az állami gabonabegyűjtő bizottság 172-es utasítása alapján a termelők szálas gabonatermésüket a közös cséplőtéren (szérűn) kötelesek kicsépelni.” Például Marosvásárhelyen, ahol hat szérű fog működni, „a szérűre való behordás hétfőn, 1949. augusztus 8-án kezdődik. Nyomatékosan felhívjuk az érdekeltek figyelmét arra, hogy a fenti rendelkezések ellen vétőket a 183. sz. rendelet (megjelent a Buletinul Oficial 25-ös számában) értelmében 1–12 évi elzárással és 10 000– 100 000 lejig terjedő pénzbüntetéssel sújtják.”51
Gondoljuk meg: a gazdálkodók a saját munkájuk eredményét előbb egy kijelölt közös helyre kellett szállítsák, ott átmenjenek a beszolgáltatás fent ismertetett kálváriáján, és azután amit meghagytak nekik, azzal hazamehetek, hogy otthon gondolkozhassanak azon: miért is érdemes dolgozni, termelni. És ezen túl: a rendelet azt is kimondja, hogy a községi ideiglenes bizottságok állapítják meg, hogy melyik gazdának mennyi a vetőmagszükséglete, hogy teljesíthesse a már most összeállított jövő évi egyéni termelési tervet. A kijelölt mennyiségű gabonát meghagyják ugyan neki, de szigorúan követik, nehogy eladja vagy táplálkozásra használja. Ha mégis, akkor az gazdasági bűncselekménynek minősül, és aszerint büntetendő.
Vagyis: a hazavitt gabona egy részével se rendelkezhet, hiszen arra is kiterjed a terv.
A mezőgazdasági minisztérium a szakmai, technikai felkészülést koordonálta, de ezt is az ideológiai vezetés parancsainak megfelelve. A szérűszervezés ugyanis, bármennyire is próbálják gazdasági, szakmai érvekkel alátámogatni,52 elsősorban az ellenőrzés kiterjesztésének, az osztályharcnak „a fegyvere”: „Nagy előnyt jelent az is, hogy a szérűn való csépléssel a kulákoknak nem lesz módjuk visszaéléseket elkövetni a beszolgáltatással szemben...”53
A minisztérium igen részletes utasításokat dolgozott ki és küldött szét.54 Tekintve, hogy az esetek többségében új, ismeretlen szervezési formáról van szó, a vezetők tapasztalatlanok és nincsenek ismereteik, valamint a nagy mennyiségű gabona kezelésével valóban megnő a tűzveszély, ezek nem tűnnek fölöslegesnek.
A beszolgáltatás folyamatát helyi szinten megszervezni, uralni, sikerre vinni valódi szervezői kvalitásokat, az új hatalom új intézményeinek összehangoltságát, fáradságot nem ismerő munkát követelt – egyszóval igen sok helyen a lehetőségeket, erőket meghaladó erőfeszítést. Meg ott volt az állandó, reális fenyegetés is: az osztályellenség ellenállást szervez, értsd: végső elkeseredésükben a gabonájuktól megfosztott emberek között spontán lázadás tör ki. Érdemes teljes egészében mellékelni egy járási jelentést arról, hogyan sikerült úgy megszervezni a munkát, hogy egy, nem székelyföldi, hanem azzal szomszédos kistájon, a Szászrégentől északra eső, úgynevezett régeni felső járásban a beszolgáltatás gépezete olajozottan működjön. Természetesen, egy sikerjelentést olvashatunk (pl. „tökéletes együttműködés...”), megspékelve ideológiai elemekkel. Kiderül, hogy ami legkevésbé számít: az az ember (pl. kora reggeltől késő estig megnyújtott munka, vasárnapok és ünnepnapok kiiktatása). De a szervezéstechnikai elemek mégis figyelemre méltóak.55
Az 1949-es Terv a Székelyföldre elsősorban a húsba vágó szigorúságú beszolgáltatást hozta el. A beszolgáltatást, mint szükséget és bizonytalanságot szülő valóságot egyfelől – másfelől pedig az ideologikus parancsot: „... nincs és nem lehet szentebb hazafias kötelessége egyetlen öntudatos földművesnek sem, mint teljesíteni a számára előírt beszolgáltatást...”, és a nyílt fenyegetést: „Vonakodni egy ilyen hazafias feladat teljesítésétől egyet jelent:
szembehelyezkedni dolgozó népünk törekvéseivel, államunk érdekeivel. Egyszóval szabotázst jelent: merénylet a dolgozó milliók érdeke ellen. Az ilyenek nem méltók arra, hogy helyük legyen a becsületes, békés emberek társadalmában.”56
Egyszóval az eddigi fenyegetéseken túllépve, elhozta a falvakba, a családokba, és bevetette a helyi közösségek, az egyének elleni küzdelembe a hatalom kiterjesztésének, a társadalom megosztásának és uralásának hatékony eszközét: az osztályharcot.

GAGYI JÓZSEF

JEGYZETEK

1: Fejtő 1991,110.
2. Fejtő 1991,111.
3. Réti 1990, 22.
4. Réti 1990, 24.
5. Réti 1990, 26.
6. Az ismertetés során Az 1949-es Állalmi Terv című kiadványt használom, az idézetek innen származnak. Az idézetek végén külön lábjegyzetben nem, hanem a szövegben jelölöm az oldalszámot.
7. Fejtő 1991,113.
8. Népújság 1949. október 12.
9. Művelődési Útmutató 1949. február.
10. Népújság 1949. január 30.
11. Népújság 1949. február 5.
12. Népújság 1949. augusztus 24.
13. Népújság 1949. február 6.
14. Uo.
15. Népújság 1949. június 13.
16. Népújság 1949. január 29.
17. Népújság 1949. február 27.
18. Népújság 1949. január 13.
19. Népújság 1949. január 16.
20. Romániai Magyar Szó 1949. február 18.
21. Uo.
22. Népújság 1949. január 16.
23. Uo.
24. Romániai Magyar Szó 1949. február 18.
25. Luka László a Szovjetunióban szerzett közgazdasági képesítést, és nem vádolható azzal, hogy nem volt tisztába a szovjet bérrendszerrel, munkaerő-gazdálkodással, nem is beszélve arról, hogy neki a minden minisztériumban ott tartózkodó szovjet tanácsadókkal való konzultáláshoz tolmácsra se volt szüksége. Meg nem erősített szóbeli információim szerint a „szovjet elvtársak”, például Varga Jenő közgazdász, a kelet-európai pénzstabilizációk atyja igen jó szakembernek tartották Lukát.
26. Réti 1990, 30.
27. Népújság 1949. március 3.
28. Uo.
29. Romániai Magyar Szó 1949. február 6.
30. Uo.
31. A 265. számú rendeletet 1949. március 5-én bocsátották ki, megjelent a Buletinul Oficial 4., március 7-i számában.
32. Romániai Magyar Szó 1949. május 6.
33. Uo.
34. Népújság 1949. szeptember 17.
35. Romániai Magyar Szó 1949. május 16.
36. Népújság 1949. június 9.
37. Romániai Magyar Szó 1949. augusztus 28.
38. Romániai Magyar Szó 1949. szeptember 17.
39. Romániai Magyar Szó 1949. szeptember 24.
40. Romániai Magyar Szó 1949. június 18.
41. Uo.
42. Romániai Magyar Szó 1949. július 11.
43. Romániai Magyar Szó 1949. július 11.
44. Romániai Magyar Szó 1949. július 21.
45. Romániai Magyar Szó 1949. július 20.
46. Uo.
47. Hunya 1990, 87.
48. Oláh 2001,126.
49. A minisztertanács 1948. június 28-án kiadott 1189-es számú rendelete megjelent a Monitorul Oficial 147., június 29-i számában.
50. Az 1948-as és 1949-es begyűjtési rendeleteket lásd Iancu-Tîrău-Traşcă 2000.
51. Népújság 1949. augusztus 5.
52. Népújság, 1949. augusztus 10. „Az egy helyen való tömeges cséplés esetében... a gabona ide-oda rakosgatása megszűnik, átlag 30 nap alatt lehet végezni a 70 nap helyett... a cséplő személyzet munkájának és költségeinek legalább ötven százalékát meg lehet takarítani...”
53. Uo.
54. Népújság 1949. június 11. „Miután a kévék jól kiszáradtak, be kell azokat szállítani a cséplés helyére. A sorokat szél mentén kell elhelyezni. Egy sorban nem kell tíz hektár termésénél több gabonát elhelyezni. Az egyes sorok között 20-50 méteres távolságnak kell lennie, s minden sor között árkot kell szántani. A tűzveszély megelőzésére minden szérűnél 1–2 tűzszivattyúnak, 3–4 víztartálynak, lapátnak, csákánynak kellett lennie. A cséplés arányában kell újabb és újabb kazlakat rakni a mezőről behozott kévékből. Amint a szérűn megkezdődött a kazlak felrakása, meg kell szervezni az állandó nappali és éjjeli őrszolgálatot. Az őröket a legjobb, a munkásosztályhoz hű dolgozó parasztokból kell kiválogatni. A csépléssel kapcsolatban munkacsoportokat kell szervezni. A cséplőgép munkásai két csoportra oszlanak: állandó munkásokra és napszámosokra. Az állandó munkások közé tartoznak a gépész, a fűtő, a segédgépész. A napszámos csoportokat a községi bizottságok szervezik meg a cséplőgép teljesítőképessége arányában. A szérűt a vasútállomástól legalább 500, az országúttól 100 méter távolságra kell elhelyezni. Az egyes cséplőgépek között legalább 500 méter távolságnak kell lennie a tűzveszély elkerülése végett.”
55. Népújság, 1949. szeptember 22: Milyen módszerekkel biztosítatta egy járási ideiglenes bizottság a cséplés és gabonabeszolgáltatás sikerét. Szeptember 13-án estig sikerült a régeni felső járásnak a cséplésben és beszolgáltatásban elérnie a 92 százalékot, és ezzel Maros megye járásai közül az elsők közé kerülnie. Az eredmény elérése érdekében huzamos és jól szervezett munkát kellett kifejteniük a járási ideiglenes bizottság tagjainak. Lássuk, milyen munkamódszereket alkalmazott a járási ideiglenes bizottság a cséplési és gabonabeszolgáltatási munkálatoknál.
1. Tökéletes együttműködést létesített a községi ideiglenes bizottságokkal. Ugyanakkor tökéletes együttműködést létesített az RMP, az ideiglenes bizottságok, a mezőgazdasági bérmunkás szakszervezet és a dolgozó parasztság között is. Ennek a követendő együttműködésnek a fennállása tette lehetővé a közös erőfeszítések sikerét és azt, hogy minden felmerülő nehézséget könnyen és gyökeresen elháríthattak. Különös figyelemre méltatták a középparasztság megnyerését és bevonását a munkába, biztosítva ezáltal a középparasztság támogatását. Ily módon elszigetelték a kulákságot, és ezáltal annyira megfosztották cselekvési lehetőségeitől, hogy az egész kampány folyamán nem tudott jelentékeny nehézséget előidézni.
2. A járás területén 3, egyenként 3–4 tagból álló csoportot szerveztek, amelyek napról napra felülvizsgálták és ellenőrizték a községekben a cséplés és a beszolgáltatás menetét. Minden gépnél tapasztalt vagy a községi szervek által jelentett nehézséget vagy hiányosságot késedelem nélkül a helyszínen megoldottak.
3. Minden reggel rövid gyűlést tartanak az ellenőrző csoportok a járás székhelyén. A gyűléseken ismertetik a községekben az előző nap folyamán tapasztalt előzetes hibákat, azok kiküszöbölési módját, valamint hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítani azok leküzdésére.
4. Különös jelentőséget tulajdonítottak az éberség fenntartásának mindazok részéről, akik részt vesznek a cséplési és beszolgáltatási kampányban. Az állandó éberség következtében nem nyílt alkalma az osztályellenségnek ellenállást szervezni. Ezáltal kiküszöbölték a szabotálás lehetőségét.
5. Jól átgondolt terv és módszer szerint végezték a felvilágosító munkát minden községben a dolgozó parasztság körében. A járási bizottság tagjai, a pártirányítók, a tömegszervezetek kiküldöttei egy alkalmat se szalasztottak el, hogy megmagyarázzák a dolgozó parasztságnak a beszolgáltatás célját, a szérűn cséplés hasznát az
országra nézve, a beadandó mennyiség megállapításának módját, azt a testvéri segítséget, amelyet a munkásosztály ad a dolgozó parasztságnak. Ily módon sikerült megerősíteni a munkás-paraszt szövetséget.
6. Sikerült a lakosságot olyan mértékben bevonni a cséplési munkába, hogy a gépek megállás nélkül dolgozhattak vasár- és ünnepnapokon is. A régeni felső járás dolgozó parasztsága megértette és kellőképpen értékelte a járási bizottság felhívását a cséplés és a beszolgáltatás menetének élénkítésére, és egy pillanatig sem habozott, amikor azt kérték tőle, hogy vasár- és ünnepnapokon is folytassa a munkát, a cséplési és beszolgáltatási munkák mielőbbi sikeres befejezése érdekében.
7. Igen jó intézkedés volt, hogy minden cséplőgép reggel fél öt vagy öt órától este 11ig folytassa a munkát. Így sikerült igen nagy napi teljesítményeket elérni. A munka jó menetének biztosítására a hajnali és esti szürkületben elrendelték, hogy minden traktort fényszórókkal szereljenek fel, amely fényénél folytathassák a munkát.
8. Ugyancsak meg kell említeni, hogy a szérűn cséplés a holtidő teljes kiküszöbölésével megy végbe. Elsősorban az etetők jól képzettek, úgyhogy tökéletesen kihasználják a rendelkezésükre álló időt. A váltás a legrövidebb idő alatt megy végbe, a kévéket pedig a lehető legszabályozottabban teszik a gépbe. Jól átgondolt és megszerkesztett terv szerint történik a gépek egyik helyről a másikra szállítása a szérű területén, kiküszöbölve ezáltal minden fölösleges időveszteséget.
9. A régeni felső járás ideiglenes bizottságának teljesen eredeti intézkedése egy szerelő alkalmazása, aki bármely községbe kiszállt gépjavítás céljából. A szerelő, Maier Aurel Régenbői, éjjel-nappal készen állt, kiszállni az esetleg elromlott gépekhez. Ilyen módon sikerült egész napokat megtakarítani, mert a cséplési megbízottaknak nem kellett a hibás alkatrészekkel a városba szaladniuk.
10. Arra nézve is intézkedett a járási bizottság, hogy a cséplés valamely községben való befejezése után éjszaka menjen át a gép a másik községbe, nem pedig nappal, munka idején.
11. Végül a járási bizottság idejében gondoskodott kellő számú gépről. A gépeket idejében ellenőrizték, és általános felülvizsgálatnak vetették alá. A cséplést 25, idejében rendbe hozott géppel kezdték, amelyek a cséplés befejezéséig működőképes állapotban maradtak...”
56 Romániai Magyar Szó 1949. július 25.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék